Igazság Magyarhonban

Az oregoni remete vitriolos véleménye a lélekbúvárkodásról... A cikk olvasásakor friss pelust vételezzetek magatoknak, és nem elfeledendő, hogy valamiért a szerzőt az oregoni akadémia az "Év tudósának" választotta 1995-ben...

Tudomány-e a pszichológia?
© Copyright 2003-2005, Paul Lutus
Módosítva 2005. augusztus

Bevezetés

A humán pszichológiának nagyon erős a modern társadalomra gyakorolt hatása, befolyással van a nyelvre, a jogra, a társadalmi szerződésekre, és arra is, miképpen érzékeljük saját magunkat. Mivel néha a jogi intézkedések is a pszichológiára alapozódnak, olyan döntések, melyek során valakit bebörtönöznek, illetve onnan kiszabadulhat, döntések, melyek formálják a nyilvánosság elveit, nagy fontosságot kap, hogy megállapítsuk, vajon a pszichológia tudomány-e, avagy egyszerűen csak egy hitrendszer. Meghatározhatnánk azt is, hogy vajon a pszichológia objektív alapként szolgálhat-e társadalmi és jogi elveket, melyek reá épülnek. Modern korunkban, ennyire komoly nyilvános terhet csak olyan terület tud elviselni, mely okságon alapul, ami a tudományra épít. Mi vezet el bennünket oda, hogy feltegyük a kérdést: a humán pszichológiát a tudomány irányítja?

Mi a tudomány?

Annak érdekében, hogy el tudjuk dönteni, a pszichológia tudomány-e, először is definiálni kell a terminológiánkat. Nem túlzás azt állítani, hogy a tudomány az, ami elkülöníti az embereket az állatoktól, és, amint telik az idő és egyre többet tanulunk itt a Földön az állati szomszédainkról, egyre világosabb, hogy a tudomány az, ami elválasztja az embereket az állatoktól. Tanuljuk, hogy az állatoknak érzéseik, érzelmeik vannak, és bizonyos jogaik. Ami az állatokban nincs meg, az az okság felismerésének képessége, az a képesség, hogy az érzések fölé emelkedhessenek.
A tudomány célja az, hogy olyan ésszerű magyarázatokat (teóriákat) alkosson, melyek a realitásokat írják le - teóriákat, melyek nem az érzéseken vagy érzelmeken alapulnak, hanem bizonyításokon. A tudomány a "bizonyítékot" olyan különleges módon határozza meg, ami igen furán hangozhat olyasvalaki számára, aki csak a jogi definícióját ismeri e szónak. A tudomány számára, a bizonyíték szigorú szabályok alapján történő gyűjtés, fejlesztés (s néha elvetés) eredményeként születik, amely szabályok azért léteznek, hogy egy tudományos teória a lehető legjobb képességeink szerint tükrözi a valóságot.

Mennyire szigorú a tudomány a bizonyítékok alkotásának szabályaiban? Nos, először is hasonlítsuk össze a tudományt a joggal. A bizonyíték jogi definíciója (egy példa a sok közül) egy csomó megfigyelés, mely egy bizonyos személlyel kapcsolatos, egy bizonyos eseményre nézvést. Tipikusan, egy jogi eljárás nyomozással veszi kezdetét, melynek az a rendeltetése, hogy összegyűjtse a bizonyítékokat, amit egy tárgyalás követ, hogy megállapítható váljon az, hogy a bizonyíték találkozik-e egy kritériummal - "az ésszerű kételyen túl" a bűnügyi eljárásban, és a "bizonyítékok túlnyomó részének megfelelően" a polgári peres ügyekben (az Egyesült Államokban). Ez, mellesleg, az oka annak, hogy O.J. Simpson miért találtatott ártatlannak a bűnügyi tárgyalás során, és a későbbiekben miért találták bűnösnek polgári eljárás során - ugyanazon a bizonyíték alapján, nem volt bűnös "az ésszerű kételyen túl," de bűnös volt a "bizonyítékok túlnyomó része szerint."

Az esetek elképesztően és tragikusan nagy számában ártatlan embereket ítéltek halálra (s néha ki is végezték őket) olyan bizonyíték alapján, dacára annak, hogy az elítélt ártatlan volt, amikor esete találkozott az "ésszerű kételyen túl" sztenderdjével, amikor egy 12 polgári személyből felállított zsűri hozza meg a döntését, olyanok, akikről jóhiszeműen fel kéne tételezzük, hogy nem törődnek a vádlott bőrének színével. Viszonylag nem rég óta új bizonyítékgyűjtési módszerek is vannak már - mint a DNS vizsgálat -, amelyek bebizonyították pár szerencsés halálraítélt ártatlanságát, míg mások, akik egyébként büntetlenül maradtak volna, emiatt le lettek tartóztatva.

Az egésznek az a lényege, hogy a jogi bizonyíték nem távoli tudományos bizonyíték. A népszerű hiedelemmel ellentétben, a tudomány nem használ olyan felületes bizonyítási sztenderdeket, mint "az ésszerű kételyen túl," és a tudományos teóriák sosem válnak tényekké. Ez a miértje annak, hogy a gyakran hangoztatott szlogen: "tudományosan bizonyított tény" sosem helytálló - pusztán a beszélő tudományos tudatlanságáról tesz tanúbizonyságot. A tudományos teóriák örökké teóriák maradnak, soha sem válnak egy jelenség legvégső és kizárólagos magyarázatává.
Amint az örökzöld kifejezés is mondja "tudományos törvény," ez gyakran a tudósok komoly törekvése arra, hogy áthidalják azt a rést, ami a bizonyosságok szintje, és azon szint között tátong, ami az átlagéletben elfogadott. Gyakorlatilag, és tömören szólva, nincsenek tudományos törvények, csak teóriák, amikben nagyon biztosak vagyunk, mint például az entrópia és a gravitáció, amiket ha velősen akarunk kifejezni, akkor azt mondanánk: "Végül el fog törni, s amikor eltörik, akkor le fog esni."

A filozófus Karl Popper azt mondotta volt a tudományos bizonyítékról: "Semennyi mennyiségű megfigyelés a fehér hattyúkról nem teszi lehetővé azt, hogy feltételezzük, az összes hattyú fehér, viszont egyetlen fekete hattyú megfigyelése is elegendő ahhoz, hogy rögtön megcáfolja az előbbi konklúziónkat." Ez kiválóan foglalja össze azt a különbséget, ami a tudományos bizonyíték és az összes többi féle bizonyíték között van, drámai mértékben jelezve a különbséget a tudományos és az átlagos emberi gondolkodás között.

Ez a nagyon szigorú bizonyítási sztenderd életbevágóan fontos a tudomány számára, hogy elérhesse eredményeit, s nem okoz problémát azoknak, akik megfelelően képzettek. De azon emberek életében, akiknek az életében a "bizonyíték" azt jelenti: "azt mondta..., azt mondták...," bizonyos problémák felmerülése elkerülhetetlen.

Amikor megfelelően vezetik le, a tudományos kutatás sosem von le direkt konklúziókat a megfigyelésekből. Ez szükségtelenül szigorúnak hangozhat, de erre szükség van ahhoz, hogy a tudomány megtegye, amit tesz. Ezt demonstrálandó álljon itt az alábbi párbeszéd, ami egy jós jelölt (J.J.) és egy tudós (T.) között zajlik le:

J.J.: "Sikeresen előre jeleztem 100 érme feldobásának eredményét, ezért hát jós vagyok."
T.: "Összesen hányszor dobta fel az érmét?"
J.J.: "200 alkalommal".
T.: "Tehát a felét helyesen találta ki, a másik felét pedig nem, igaz?"
J.J.: "Igen - hát nem elképesztő?"
(eltelik egy nap ...)
J.J: "Nyolcszor egymás után pontosan kitaláltam az érmefeldobások eredményeit! Na, ez bizonyítja, hogy jóstehetség vagyok!"
T.: Ez alkalommal most összesen hányszor dobta fel az érmét?"
J.J.: "Izé, 256-szor."
T.: "Ennyi érmefeldobás esetén a találgatások véletlenségi esélye egy aránylik a kettőhöz, hogy nyolc egymás utáni feldobást pontosan jelezzen előre. Ön lehet, hogy jós, de sokkal nagyobb eséllyel magyarázható mindez - a véletlennel.

Ez a példa rávilágít a tudomány egy sarkalatos szabályára: mindig vegyél figyelembe egyéb alternatív magyarázatokat is, sose fogadj el bármilyen, puszta felszínes értéket.

A mindennapi életben, az embereket rendszeresen megtalálják olyan szemfényvesztő emberek, akik a közvélemény okságokkal és tudománnyal kapcsolatos tudatlanságát használják ki. Íme egy példa erre: kapsz egy levelet egy embertől, aki a pénzügyi tanácsadód akar lenni. Előrejelzése szerint az értékpapírpiac esni fog (vagy emelkedni) a következő hónap során. A hónap végén előrejelzése igaznak bizonyul. Azután hat hónapon keresztül sorra beigazolódó előrejelzéseket küld. Egy gyors kalkulációval felismered, hogy bizony, ha követted volna a tanácsait, milliókat kereshettél volna.

Miután "bebizonyította" képességeit, a pénzügyi tanácsadó át akarja venni a portfóliód feletti ellenőrzést. Övé a lehető legjobb teljesítmény, amit valaha is láttál, nyilvánvalóan különleges szakértelemmel bír, mit teszel? Nos, remélhetőleg alkalmazod az ökölszabályt: Örökké vegyél figyelembe alternatív magyarázatokat is.
Itt egy nagyon valószínű alternatív magyarázat - a "pénzügyi zsenink" szemfényvesztő, szélhámos. Ez a jól ismert hasbakapás az alábbiak szerint működik:
A hathónapos periódus során a "guru" 16384 embernek küldi el előrejelzéseit. A listáján lévő emberek felének azt mondja, hogy a tőzsde esni fog, a másik felének pedig azt, hogy emelkedni.

Az első hónap végén a lista felét eldobja (azokat a neveket belőle, akik a helytelen prognózist kapták) és új előrejelzést küld a maradéknak.
Ezt csinálja hat hónapon át, minden hónapban elvetve a címzettek felét, csak azokat tartva meg, akik a korrekt előrejelzéseket kapták meg.

A hat hónap leteltével a kezében lesz egy olyan 256 névből álló lista, akik igen pontos előrejelzést kaptak tőle, mindegyikük szemében csodás képességekkel megáldott szakembernek tűnve, mindegyiknek csak fel kell iratkozni a "szolgáltatására," mindegyik készen áll, hogy átverje őket.

Ez a 256 "jelöltnek" (a csaló terminológia ezt használja azokra, akik igényt formálnak a "szolgáltatásra") vagy figyelembe kell vennie alternatív magyarázatokat is, vagy pedig szembe kell nézzen avval, hogy egy csomó pénzt fog veszíteni. És ami nagyon fontos: azoknak, akik úgy döntenek, hogy igénybe veszik szélhámosunk szolgáltatásait, döntésük tökéletesen ésszerűnek látszik, amennyiben a mindennapi észleléseket vesszük figyelembe. Csak úgy, mint a klinikai pszichológia gyakorlóinak az eseteiben, és annak, aki képtelen kritikusan gondolkodni, ez tökéletesen ésszerű, és ez tévedés.

Eltekintve attól, hogy átszűrjük az összes lehetséges magyarázatot, a tudományos teóriáknak még egy fontos tulajdonságuk is van - olyan jóslásokat kell végezzenek, melyek tesztelhetőek és esetleg megcáfolhatóak. Gyakorlatilag, s ez esetleg meglep téged nyájas olvasóm, csak a tudományos teóriák cáfolhatóak meg, nem lehet bizonyíték gyanánt beállítani őket egyszer és mindenkorra. Ezért hívják őket "teóriáknak," ahogyan egy részüket folyton lehetséges leváltani egy jobb teóriával, olyannal, ami jobban megmagyaráz valamit, vagy olyannal, ami sokkal egyszerűbben, vagy esetleg sokkal pontosabb előfeltevésekkel szolgál, mint az elődei.

Nagyon egyszerű ez, tényleg. Ha egy teória nem hoz tesztelhető jóslatokat, vagy ha a kísérletek nem praktikusak, vagy ha a tesztek nem vezetnek világos eredményre, ami támogatja vagy megcáfolja az elméletet, akkor az a teória nem tudományos. Ez egy másik meglepetésként hathat, de a humán pszichológia elméleti tartalmának nagyon kicsiny része teljesíti a tudományos kritériumokat. A klinikai gyakorlata pedig a pszichológiának még kevésbé találkozik bármilyen ésszerű "tudományos" definíció követelményrendszerével.

Mi a pszichológia?

A pszichológia célja az emberi viselkedés megértése, és a másodlagos célja az, hogy miképpen kezelje azt a viselkedést, ami abnormálisnak tekintendő. Majdnem azonnal, ahogyan a terület kialakult, menten tudományos alapokra akarták a pszichológiai tanulmányokat helyezni. Korai pszichológiai tanulmányokat folytatott William Wundt a lipcsei egyetemen, Németországban. Az egyik tanítványa, G. Stanley Hall alapította meg az első amerikai pszichológiai laboratóriumot a John Hopkins Egyetemen.

Azután, 1900-ban, Sigmund Freud az "Álomfejtés" című könyvében bemutatta a pszichoanalitikai elméletét. Ez volt az első, végső soron nagyszabású törekvés, hogy a pszichológiai tudást bánásmódra vagy a terápiára alkalmazzák.
A humán pszichológia valamint a pszichoanalízishez és a pszichoterápiához kapcsolódó területek legnagyobb elfogadottságukat, valamint népszerűségüket az ötvenes években érték el, amikor a közfelfogás tudományként fogadta el. De ez sosem volt igaz, és napjainkban sem az - a humán pszichológia sosem érte el a tudományos státuszt, több okból kifolyólag is:

Etikai megfontolásokból.

Ha patkányok és galambok viselkedését akarod tanulmányozni, nincsenek szignifikáns etikai korlátozások - megölheted őket, felvághatod őket, EEG vizsgálatnak vetheted őket alá, amíg agresszív videójátékokat játszanak, senki sem fog emiatt ellenvetést tenni. Feláldozhatóak, hiszen csak állatok.
De ha embereket tanulmányozol, komoly korlátai vannak annak, hogy miféle vizsgálatok megengedettek. Példa gyanánt, ha azt akarod tudni, milyen viselkedés változási következményekkel jár az, ha az agyszövet bizonyos részeit kidarabolod, akkor ezt nem végezheted el embereken. Állatokon kell ezt elvégezd, majd megpróbálhatod extrapolálni a kapott eredményeket, vajon milyen hatással lennének az emberekre.

Egyik általános áthidaló megoldás erre az etikai problémára az, amit "retrospektív tanulmányozásnak" neveznek, vizsgálatok, melyekben a régmúlt eseményeiből próbálnak meg következtetéseket levonni, ahelyett, hogy szabályszerű laboratóriumot állítanának fel, szigorú kísérleti protokollal, és egy kontrollcsoporttal. Amennyiben egyszerűen információt gyűjtesz be olyan emberektől, akiknek egy bizonyos féle múltbeli tapasztalataik vannak, megszabadultál attól az etikai kényszertől, amivel szembesülnöd kéne akkor, hogy ha a kísérlet alanyát a jelenben történő tapasztalásnak tennéd ki.

De, a valódi problémák miatt, a retrospektív vizsgálatok nagyon szegényes bizonyítékokat és tudományosságot produkálnak. Példának okáért: egy feltételezett retrospektív tanulmány során fel kéne fedezni, hogy vajon X vitamin fogyasztásával az emberek még intelligensebbek lennének, csak azt "fedeznénk" fel, hogy azok az emberek, akik szedték a vitamint elég intelligensek voltak ahhoz, hogy elérhessék az első helyet. Általánosságban, a retrospektív tanulmányokkal nem lehet megbízhatóan megkülönböztetni okot és okozatot, és minden további konklúzió csak sejtésekből lesz levonható.

Tűnődj el erről egy pillanatra. Annak érdekében, hogy a humán pszichológiát tudományos alapokra helyezhesd, arra lenne szükség, hogy szigorúan kontrollált kísérleteket végezz embereken, egyes esetekben megvonva tőlük bizonyos létfontosságú dolgokat, táplálékokat, melyek súlyosan károsítanák az egészségüket (azért, hogy legyen egy kontrollcsoportod is), és a kutatók nem mondhatnák el az alanyoknak, hogy miért, vagy miért nem kaptak meg bizonyos dolgokat (annak érdekében, hogy ne befolyásolják az eredményeket). Ez nyilvánvalón nem etikus viselkedés, és ez kulcsfontosságú oka, hogy miért nem tudomány a pszichológia (vannak még továbbiak is).

A kutatás, a diagnózis és a terápia elködösítése.

Ez a ködösítés a probléma az általános gyógyászatban ugyanúgy, mint a pszichológiában, de még súlyosabban érvényes ez a pszichológiára és a pszichiátriára. Jóval súlyosabb ez, jórészt a fenti etikai korlátok miatt, amelyek eleve kizárttá teszik a szabályos, szigorúan tudományos tanulmányozását az emberi alanyoknak.

Eredményképpen, az átlag klinikai terápiás kezelés jelenleg (lehetségesen) a fenn nevezett három összetevő keverékét képezi - a kutatásét, a diagnózisét és a terápiáét. Amennyiben a kezelés rutinszerű, és eseménytelen, akkor ez klinikai terápia, ahol a legtöbb ember felismeri, hogy az egész procedúra hatástalan mindenesetre (azaz a végeredmény tudományosan megkülönböztethetetlen lesz egy kocsmárossal vagy a kedvenc nagybácsikáddal történő beszélgetéstől.) Ha a kliens hasznos jellegzetességeket mutat a diagnózis számára, a bánásmód ipso facto (a tényből következően, latin - a ford.) diagnosztikaivá válik. Amennyiben az összjáték a klinikus és a kliense között valami újszerűt produkál, látszólag hasznos ok-okozati viszonyulásban, a bánásmód kutatássá válik. Ez a klinikai opportunizmus a másik oka annak, hogy a pszichológia hírneve olyan, amilyen - nagyon kicsi a különbség a tudás gyűjtése és a tudás szétosztása között.

Ez ismét felvet egy másik etikai dolgot, a tájékoztatási hozzájárulásét. A kliens megfelelően informálva lett-e az eljárásokat illetően - vajon az ülés kutatásból, diagnosztizálásból, terápiából, vagy ennek valamiféle keverékéből fog állni? Gyógyír viszont nincs erre a problémára, mert a klinikus nem tudja megmondani kliensének, mi fog történni, mivel neki sincsen fogalma róla, és egészen bizonyosan nem fog ellentállni annak, hogy a későbbiekben ne publikálja majd, ha esetleg valami előre nem látott, érdekes dolog lesz a kutatása eredménye.

Teljesen laza sztenderdek.

A fent felsoroltak elkerülhetetlenül létre hozzák azt az atmoszféráját a dolgoknak, ahol abszolút bármi megtörténhet (legalább is időlegesen), az ésszerűség megítélése teljesen szubjektív, eredményképpen pedig, a pszichológia területe örökösen szétforgácsolódik kultuszokra és vesszőparipákra (példák lentebb). Olyan "tanulmányokat" publikálnak rendszeresen, amik sosem mennének át a tudomány valami kevésbé lágy ágának önmagára valamit is adó szakmai szemléjének mustráján.
Amennyiben helyesen értékelte volna a társadalom a humán pszichológiát, szubjektív kultuszok és vesszőparipák laza csoportjaként, a fentebbi összefoglalás nem világítana rá semmilyen társadalmi problémára sem. De gyakorlatilag még mindig vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy a pszichológia tudományos alapokon nyugszik, az összes ennek ellentmondó tény ellenére. A szomorú végeredmény az, hogy a társadalom jogi gépezetét és a szociális hatóságokat néha bizony a pszichológia irányítja, olykor igazságtalan és szörnyűséges következményekkel. Íme egy rövid lista arról, hogy a pszichológia hamis tudományos státusza milyen károkat okozott a történelemben (ez nem azt jelenti, hogy e példák kimerítő alaposságúak lennének).
Az első világháború alatt, R. M. Yerkes pszichológus az Egyesült Államok hadseregébe 1.7 millió frissen besorozott újoncot vizsgált meg. Megkérdőjelezhető konklúziójának messzire gyűrűző következményei voltak, amelyek miatt 1924-ben szigorú megszorító törvényekkel sújtották a bevándorlók azon csoportját, akikről Yerkes és követői úgy hitték, hogy mentálisan alkalmatlanok - elsősorban zsidókról és kelet-európaiakról volt szó. Yerkes később teljesen átértékelte metódusát és eredményeit egy nyolcszázoldalas, vaskos beismerő kötetben, aminek elolvasására csak nagyon kevesek vették a fáradságot. Az a politika pedig, amit így mozgásba lendített rémisztő mellékhatású volt, megakadályozva azon zsidók bevándorlását, akik Hitler, és a benne vakon hívő követői ragadozása elől próbáltak volna elmenekülni.

Az eredeti teszteredmények remekül összeillettek Yerkes eugenikus (fajegészségtani - a ford.) hiedelmével, mely tény az idők során majdnem mindenki számára feledésbe merült.

Az egyik azon törekvés során, ahol azt akarták megválaszolni, vajon az intelligenciát elsődlegesen a környezet vagy a gének kormányozzák-e, Sir Cyrill Burt (1883-1971) pszichológus hosszútávú tanulmányt folytatott ikrekkel, amelyről később megmutatkozott, hogy jórészt egy vagy tudatos, vagy nem tudatos tudományos svindli volt. Munkája, ami arra lett volna hivatott, hogy bebizonyítsa, az IQ jobbára örökölt, számos rasszista és mások által arra lett felhasználva, hogy "tudományos" alapul szolgáljon tevékenységükhöz, s annak ellenére, hogy kutatása időközben hitelét vesztette, még ma is az.

Ez csak két figurája azon emberek a nagyon hosszú listájának, akik megpróbálták a pszichológiát úgy felhasználni, hogy személyes hiedelmeiket egyfajta tudományos patinával vonták be, valószínűleg Francis Galtonnal (1822-1911) kezdve, aki alapítója és névadója volt az eugenikusoknak, ő az, aki megpróbált (és kudarcot vallott vele) megalkotni egy olyan pszichológiai tesztet, melynek az lett volna a rendeltetése, hogy igazolja személyes hiedelmeit. A pszichológia személyes szappantartóként való használatára való törekvés napjainkig folytatódik, gyakorlatilag, úgy látszik ez egyre népszerűbb is lesz.

Ami ezekben az elbeszélésekben közös, az az, hogy senki sem volt képes (vagy akarta) a tudományos tények sztenderdjét arra használni, hogy megcáfolja a külső megjelenésükkor a felmerült igényeket, érdekeket, mert a pszichológia csak látszólag tudomány. Csak roppant nagy erőfeszítéssel és türelemmel, ideértve, hogy néha csak az eredetileg használt anyagokkal történő ismételt tanulmányozások elvégzésével (ahogyan steven Jay Gould tette megismételve Morton hibás craniometriai [koponyaméret-mérési - a ford.] munkáját) lehet egy ritka, specifikus pszichológiai ügyet megcáfolni. Ilyen kivételek mellett, általában nem lehet "a tesztelhető, megcáfolható ügyek" kritériumaihoz folyamodni, ami megkülönbözteti a tudományt az átlag emberi viselkedéstől.

Azt gondolhatná valaki, hogy a pszichológia tanulhatna múltbéli hibáiból, és tovább fejlődhetne egy sokkal szigorúbb és tudományosabb vállalkozássá. Gyakorlatilag éppen az ellenkezője látszik megvalósulni. Íme két modernkori példa:

Elősegített kommunikáció

Kezd egyre több teret nyerni ez az álterület, hajtva a vágy által, hogy a szellemileg különösen visszamaradt (autista, súlyosan retardált) emberek kommunikálhassanak legalább a szeretteikel. Az eljárás lehetővé teszi a kommunikációt a visszamaradt személlyel facilitátor közreműködésével, aki tipikusan egy íróeszközt tart (vagy egy billentyűzetet kezel) szimultán a hátrányos helyzetű személlyel, és ők ketten alkotnak meg egy írott történetet a hátrányos helyzetű ember egyébként máshogyan nem hozzáférhető tapasztalatairól. Gyakorta, a "kommunikáció" során világosan kitűnik, hogy az értelmi fogyatékos személlyel szörnyűségesen visszaélő módon bánnak a szülők, vagy gondviselők. Ez rendre hamis jogi következményekkel jár, amit olyan ügyészek ösztökélnek, akik úgy gondolják, hogy a pszichológia tudomány.

Ez a hiedelemrendszer be lett-e mutatva hibásként, került-e megvizsgálásra egy tudományos tanulmányban? Nem. Megkérdőjelezte-e valaki ezen "kommunikáció" teljesen fantasztikus tartalmát? Ismét csak nem. Hogyan derült ki ez a svindli? Nos, a PBS televízió "Frontline" műsora bemutatta, felvett néhány tipikus klinikai praktikát, megmutatva ezen praxis azon aspektusait, amiből bárki, aki nem agyalágyult észrevehette, hogy a visszamaradott személy gyakran a mennyezetet bámulta, miközben együtt kellett volna működnie billentyűzetes kommunikációval, olyan viselkedést várván el tőle, ami azt igényli, hogy legalább esetenként nézzen a tasztatúrára. A facilitátor, persze, szándékosan a billentyűzetet figyelte végig.

Végezetül, azután, hogy mindkettejük hamis praktikája és kommunikációja bemutatásra került, ez a terület békén lett hagyva? Persze, hogy nem - még mindig széleskörűen gyakorolják, avval a különbséggel, hogy a tévékamerák már tipikusan ki lettek rekesztve a klinikákról.

Elfojtott emlék terápia.

A fenti álpraktika variációjában a vezetett beszédterápia során a kliensek "helyre próbálják állítani" elfojtott emlékeiket, tipikusan szörnyű gyermekkori traumákról, szexuálisakról és másfélékről. És, mint a fenti gyakorlat során, ezek a "helyreállított emlékek" miatt, néha embereket börtönöznek be élénk, még ha képzelt bűntények miatt is.

Ebben az esetben, nem úgy, mint fenn, ahogy telik az idő, a túlbuzgó gyakorló orvosok gyakori és valószínűtlen szubjektív állításai mindent elrontanak, és néhány kliens később úgy döntött ő bizony a praxisvezető által sugalt "emlékekről" beszélt. Több polgári peres ügy is volt már, amit a korábbi elégedetlen kliensek indítottak, és tévesen elítélt emberek lettek felmentve.

De, csak úgy, mint az "elősegített kommunikáció" esetében, a tudomány nem játszik szerepet sem a megteremtésében, sem a rombolásában ennek az aberrációnak, ebben a vesszőparipában. A tudomány egyik területen sem érintett, habár megfelelően megtervezett kísérletekkel mindjárt a kezdeteknél bizonyítható lett volna, hogy mindkét vesszőparipa távolról sem az volt, amit szószólói állítottak róla. És a tudománynak nagyon kis szerepe volt a későbbi leleplezésekben is, mivel a pszichológia csak véletlenül szól a tudományról.

Valami efféle tárgy lehet az a forradalom, amit a pszichoaktív gyógyszerek produkáltak, velük végül szilárd tudományos alapokra helyezhető a pszichológia, viszont ezen gyógyszerek alkalmazása nem pszichológia, hanem farmakológia (gyógyszertan - a ford.). Kezdetben úgy gondolták, hogy a gyógyszerek hatása a kezelések során pszichológiai, ami egész egyszerűen szolgál egy másik példa gyanánt, hogy a pszichológia tévedett, és a hibák csak úgy fedhetőek fel, hogy a pszichológián kívül eső diszciplínákat használunk fel ehhez.
Összefoglalandó ezt a részt, a pszichológia olyan területek sora, mely képes leírni dolgokat, de amint fenn is megmutatkozott, képtelen értékelhetően megmagyarázni azokat a dolgokat, amiket leír. A tudományban a leírás csak az elő lépés - a magyarázatok alapvetőek:

Egy magyarázat, egy elmélet, lehetővé teszi, hogy olyan előfeltevéseket tegyen lehetővé, amit a megfigyelés még nem tett meg. Egy előfeltevés lehetővé tenne egy laboratóriumi vizsgálatot, mely támogatná, vagy megcáfolná az alapjukul szolgáló teóriát. A cáfolás lehetségessége az, ami megkülönbözteti a tudományt egy koktélparti fecsegésétől.

Ez nem azt jelenti, hogy a pszichológia hiányt szenvedne elméletekből. Ez azt jelenti, hogy a teóriákat, amikor emberekre alkalmazták őket, nem lehetett szigorúan tudományos alapon tesztelni, avagy a tesztek kudarcot vallottak, anélkül, hogy valaki is észrevette volna ezt, vagy törődött volna vele. Ez magyarázza meg, hogy a pszichológia gyakran teoretikus kudarcai miért inkább a bírósági tárgyalótermekben zajlanak, a laboratórium, vagy egy tudományos lap hasábja helyett.
Mint a legtöbb foglalkozásnak, a tudósoknak is meg van a maguk privát nyelvezetük, látszólag teljesen átlagos kifejezéseket felhasználva, de annak különleges jelentése van a többi tudós számára. Például, amikor egy tudós egy bizonyos területet úgy ír le, hogy az "leíró tudomány," akkor udvariasan azt mondta, hogy az a terület nem tudomány.

Napjaink humán pszichológiája

Valaki úgy gondolhatja, hogy a pszichológia szomorú történelme és a nem régiben lezajlott pszichoaktív gyógyszer forradalom nem csak egy kevés pszichológus csodálkozását kelti fel, hogy vajon a területük egyáltalán jelent-e valamit. De tudományos alap teljes hiánya a pszichológiában azt jelenti, akár a vallásban, tanúsítja ezt az elsöprő mennyiségű bizonyíték, hogy a pszichológiának nincs rögzített, tesztelhető tartalma.

Úgy látszik, itt a megfelelő idő (és kontextus), hogy kommentáljuk a pszichológia "bibliáját," a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvét (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) és társát, a Betegségek Nemzetközi Osztályozásának Mentális Zavarok Szekcióját (Classifications of Diseases, Mental Disorders Section), amire a továbbiakban egységesen DSM-ként hívatkozom. Ennek a negyedik kiadásából nagyon sok minden kiderül a pszichológia és pszichiátria praxisáról, meg arról, hogy mit állítanak be mentális betegségekként.
A DSM történelme során, s mint derekas törekvések végeredményeként, a klinikai pszichológia ezen "bibliája" egyre több körülményt definiál mentális betegségként. Példának okáért, a jelenlegi kiadásban az alábbi kondíciók vannak mentális betegségként meghatározva:

Dadogás
Helyesírási zavar
Íráskészségi zavar
Matematikai zavar
Koffein mérgezés/elvonás
Dohányzás / annak elvonása
Testvérek közötti vetélkedési zavar
Életszakasz probléma

Egy pillanatra most tegyük félre a homályos "életszakasz problémát," megbocsátanak? - "Testvérek közötti rivalizálás" most már mentális betegség? Igen, a jelenlegi DSM/ICD szerint. És kevesen annyira kényesek a helyesírásra, mint jómagam, de még én sem mondanám mentális betegeknek azokat, aki (gyakran) képtelenek pontosan kiválasztani a "site (oldal)," a "cite (idéz)," és a "sight (látás - mindhármat 'szájt'-ként ejtik ki az angol beszédben - a ford.)" szavak közül a megfelelőt, midőn kommentárt fűznek a weblapjaimhoz. Ahhoz pedig, hogy a "matematikai zavar" mentális betegség lenne, elnézést, nincs mit hozzáfűzni.

E befolyásos kötet tartalma, ami a kortárs pszichiátriai praxis sarokköve, oly nevetségessé vált, hogy a hivatásos pszichológusok is elkezdték nyíltan kigúnyolni. Herb Kutchins professzor Kalifornia Állam Egyeteméről és Stuart A. Kirk a New Yorki Egyetemről úgy találják " ...bőséges oka van, hogy levonjuk a végkövetkeztetést arról, hogy a legutóbbi DSM, mint klinikai eszköz értéktelen és ezért megkérdőjelezhető érvényessége osztályozási rendszerként."

Matthew Dumont pszichiáter írta ezt a DSM tudományos fennhatóságra való elbizakodott jogigényéről: "Az alázatosság és az arrogancia a szövegben majdnem megkülönböztethetetlen, marakodnak, mint a csintalan kutyakölykök. Azt mondják: '...miközben ez a kézikönyv a mentális zavarok osztályozását nyújtja... nincs egyértelmű meghatározás, egy precíz határ benne a koncepció számára... ' Továbbiakban pedig: ' ...nincs olyan követelmény benne, miszerint mindegyik mentális zavar diszkrét entitásként szilárd határvonalakkal bírna, amikkel meg lehetne különböztetni őket egymástól, vagy attól, amit nem nevezünk mentális zavarnak.' " Így megy ez, nem szólva arról, hogy ezek az áldott jó minősítők semmit sem tesznek, hogy csökkentsék ezen kötet nyilvánvaló tekintélyelvűségét a védelmezői között.

A DSM ésszerűsége nőtt, avagy csökkent az idő múlásával? Döntsd el saját magad. Íme egy lista azon kondíciók számáról, évekre lebontva, amiket az adott évben a DSM mint "mentális betegséget" ír le:
Év Esetek száma
1952 112
1968 163
1980 224
1987 253
1994 374
A táblázatot alapul véve, és a jövőbe extrapolálva a megfelelő regressziós metódusokkal, száz év múlva több, mint 3600 körülmény fogja kiérdemelni a mentális betegségként kezelendő dolgokat. Másképpen, addigra sokkal több mentális állapot lesz abnormálisnak kikiáltva, mint amit most ismerünk, pontosan meghatározott mentális állapotot. Röviden, semmilyen viselkedés sem lesz normális.

Azoknak, akik megalkották a DSM-et, az volt a szándékuk, hogy szabványosítsák a diagnosztizálási kritériumokat, olymódon, hogy ha két hasonlóképpen képzett pszichológus ugyanazzal a pácienssel kerül szembe, akkor a DSM segítségével ugyanazt a diagnózist bírják produkálni. Ez az ambíciózus cél, amit el kellett érni vele, nagymértékben megnövelte volna a pszichológia imídzsét, mint tudományét. De, annak ellenére, hogy a DSM fokozatosan növekszik, mind méretében, mind súlyában, ez a cél olyan távoli maradt, akár a kezdet kezdetén. Még azok közül is, akik felelősségteljesen írják és szerkesztik a DSM-et sokan elismerik, hogy nincs arra remény, hogy tudományként lehessen a klinikai pszichológiát érvényesíteni.

Tom Widger, aki a DSM-IV. kutatásait vezette, meséli: "Nagyon sok vizsgálat mutatja, hogy a páciensek klinikai diagnózisainak felállításánál egy bizonyos zavarral foglalkoztak csak, és valóban nem történt szisztematikus törekvés más zavaroknak a vizsgálatára. Előítéletesek a zavarral kapcsolatban, különösen amiatt, hogy milyen zavart akarnak kezelni, és azt hiszik, pácienseik többségének ilyen zavara van." És, mivel a klinikai pszichológiának tudománynak kéne lennie, a páciensekre nem jellemző, hogy különösebben tiltakoznának a kapott diagnózis ellen. Csakugyan, vannak köztük olyanok, akik boldogan veszik magukhoz a diagnózisukat, s annak ellenére, hogy valószínűtlen, de bizony produkálják is az összes szimptómákat, amit a pszichológusok elvárnak tőlük.

Nagyon sok kondíció találta meg a maga DSM-be vezető útját, és jóformán semmi se került ki belőle később. A homoszexualitás egészen a közelmúltig mentális betegségként volt felsorolva, valakik úgy hitték, kezeléssel javítható, annak ellenére, hogy semmilyen klinikai bizonyíték sem támasztotta alá ezt a vélekedést. Azután egy olyan kutatási kombináció, mely nemcsak a pszichológia területéről merített, és egyszerű politikai nyomásra, végeredményképpen elkésve, de le lett véve a homoszexualitás a pszichológia mentális betegségeinek hivatalos listájáról. Képzelj csak el, egy olyan aktivista csoportot, akik azt követelik, hogy a gravitáció koncepcióját vegyék ki a fizikából. Azután képzeld el a fizikusokat, akik engednének a politikai nyomásnak egy tudományos dologban. De a pszichológiában ez a normális, nem a kivétel, s majdnem minden esetben a változásra ösztökélő erő olyan területről érkezik a pszichológiába, ami valami más területről származik.

A pszichológia, mint vallás

Számos képzett ember gyorsan felfedezi a vallás defektusait, a hétköznapi élet vezérlőerejeként , de azoknak, akik képtelenek végrehajtani az ugrást a vallástól a racionális, bizonyíték-alapú látásmódig, azoknak a pszichológia elfogadható pótszer lehet. S nagyon sok klinikai pszichológus, akár régen a papság, a legjobban azokat szeretik ellátni tanáccsal, javaslattal akiknek nem jutott egy vallásos hit biztonsága. De a klinikai pszichológia éppen attól a defektusoktól szenved, mint a vallás – amint fenn el lett magyarázva, mert a klinikai pszichológia nincs túlságosan tudományos alapokra helyezve, fennhatóságának a forrása a gyanú, és azok, akik gyakorolják képesek visszaélni fennhatóságukkal, sőt néha így is tesznek. Roppant leegyszerűsítve, azt mondhatjuk, hogy a klinikai pszichológia olyan emberek számára rendeltetett, akik túl okosak a valláshoz, de nem elég okosak a tudományhoz.

Mivel fennáll a visszaélés lehetősége, nézzük meg a fennhatóságának a forrását, amit páran úgy hisznek, hogy létezik a pszichológiában. Először, hasonlítsuk azokhoz a területekhez, amik igényt formálnak fennhatóságra, valódira és képzeltre. Egy olyan területen, ami szorosan a tudományra épít (matematika, fizika és így tovább), minden a bizonyítéktól függ, és ha nincs bizonyíték, fennhatóság sincsen. Két megfelelően képzett tudóstól rendszerint elvárható, hogy meg tudnak egyezni tudományos dolgokban, mivel mindketten ugyanazzal az evidenciával és teóriákkal kerülnek szembe, hozzáférésük van ezekhez, de ha nem tudnának megegyezni, akkor a bizonyítéké a döntőszó. Ez a tudomány lényege, és ha ez a bizodalom a kísérleti bizonyítékban nincs meg, akkor az nem tudományos terület.

Jogi ügyekben, a fennhatóság a jog ismeretéből és a jog önmagából meríti saját fennhatóságát (legalábbis, elvében), az emberek akaratából. Nem kell mondjam, hogy sokkal kevesebb egyezség van a jogtudósok között, mint a természettudósok között, mivel a jog és a tudomány másképpen értelmezi a "bizonyítékot."
A vallásban a pap fennhatósága azon láthatatlan isteniséghez való szoros viszonyából ered, akinek saját okai miatt, és annak dacára, hogy az univerzum királyának exaltált pozíciójában tetszeleg, mindig úgy látszik, hogy egyre több pénzre van szüksége. Ez a szisztéma úgy át van hatva logikai lyukakkal, hogy még a természetes választó polgárainak jóindulatán is kívül esik: olyan emberekén, akiknek sosem volt egy eredeti gondolatuk, és azoknak, akiknek a tapasztalás esetleg életveszélyes fenyegetés bizonyítéka lehet.

A választható döntések listáján, valahol a tudomány és a vallás között találjuk a pszichológiát. A pszichológiában, amint megmutatkozott az előző részekben és a pszichológia centrumában egyfajta vákuum van és a jó minőségű kísérleti bizonyítékok ínsége, oly fokú nyílt megegyezés hiány lép fel gyakran a "fennhatóságokról, hogy a védelmi és a végrehajtási jogi eljárásokban képesek, és rendszeresen így is tesznek, felkérni két egyformán képesített, elismert pszichológus szakembert, akik jóformán semmiben sem fognak egyetérteni az eljárás során, anélkül, hogy veszélyeztetnék saját foglalkozási álláspontjukat Ezért hát, a "fennhatóság" pszichológiában attól függ, hogy kivel konzultálsz, ami megfordítva azt jelenti, hogy nincs fennhatóság a pszichológiában. Ennek következtében, ami nagyon fontos, a pszichológusok csak akkor keríthetnek valakit a hatalmukba, ha valaki egyénileg egyezik ebbe a hatalom átvétel-átadásba, épp úgy, csak úgy, mint a vallásoknál.

Annak az ideának, hogy a pszichológusok ne formáljanak igényt fennhatóságra, nem csak tudományos okai vannak, ugyan így áll a jogi hozzáállásra is. Amikor a tízéves Candace Newmakert megölték a terapeutái 1999-ben, akkor az édesanyja is négy évet kapott gyermek halálát okozó gondatlanság miatt. A négyéves ítélet tisztán jelzi, hogy a szülők elszámoltathatóak saját döntéseik miatt, és nem háríthatják át a felelősséget a pszichológusokra és a pszichiáterekre.

Ez azt jelenti, hogy a pszichológusok képtelenek használható tanácsokat adni? Nem, egyáltalán nem. Valószínűleg a legtöbb gyakorló pszichológus segít a klienseinek, éppen úgy, mint a kocsmárosok és az asztrológusok. A probléma ott keletkezik, amikor a pszichológus úgy gondolja, hogy jogot formálhat valaki felett fennhatóság gyakorlására, mivel tudományt gyakorol. Ez nem probléma a kocsmáros vagy az asztrológus esetében, de bizonyosan az, amikor pszichológusról van szó, amikor egy olyan diszciplínára alapoz jogformálásakor, amire semmilyen jogosultsága sincsen. Ezen alaptalan fennhatóságnak a forrása lehet a kritikus gondolkodás felfüggesztése a pszichológus klienseinél, gyakran, de nem mindig ellenkezőleg a pszichológus óhaja ellenében.

Végkövetkeztetés

Ekkorra világossá kellett válnia az intelligens olvasó számára, hogy a klinikai pszichológia előállhat eme vad állításaival, kínálhatja megkérdőjelezhető terápiáit, csak mert nincsen praktikus valószínűsége vagy cáfolata – nincs világos kritériuma, mi tesz hiteltelenné egy állítást. Ez, viszont, az oka annak, hogy miért nem tudomány a pszichológia, hanem jobbára hitrendszer, éppen úgy, mint a vallás.

És mint a vallásban, a humán pszichológia mélyén is ott rejlik egy sötét titok - egyfajta modellt tartalmaz arról, hogy milyen a korrekt viselkedés, habár ez a modell sosem lett közvetlenül beismerve. Ott van a pszichológia mélyére temetve az a homályos koncepció, ha ugyan valaha is figyelt erre valaki, amit úgy hívhatnánk: "normális viselkedés." De csak próbálj meg direkt módon kérdezősködni erről a pszichológusoktól - semmi se olyan biztos, mint az, hogy egyből mániás zavart fognak nálad diagnosztizálni.

Ugyanúgy, ahogyan mindenki bűnös a vallás metafizikai játszóterén, mindenki beteg a pszichológia hosszú, sötét csarnokában – senki se igazán "normális." Ami azt jelenti, hogy mindenkinek szüksége van pszichológiai kezelésre. Ez azt jelenti, hogy a pszichológusoknak és a pszichiátereknek élethosszig tartó munkahelyük lesz, holott ennek az oka egészen bizonyosan a puszta véletlen, s nem valamiféle sötét motiváció.

De a "normális viselkedés" koncepciójával eljutunk egy sokkal alapvetőbb problémához is. A probléma azzal van, hogy efféle sztenderdet fektetünk le, lett légyen olyan közvetlenül, ahogyan a vallás teszi, vagy olyan közvetetten, ahogyan a pszichológia, ahol a ténykedés konfrontálódik, amikor megpróbál ellentmondani valaminek, ami valóban tudományos tény – az evolúciónak. Az evolúcióban, a természetes kiválasztódás során, az organizmusok alkalmazkodnak a környezetük kondícióihoz, és, mivel a környezet folyamatosan változik, nincs olyan egyedi életforma, ami változtatás nélkül hosszú távon életképes maradhatna.

Az evolúció bizonyítottsága nagyon erős, és az evolúció üzenete az, hogy csak a flexibilis és alkalmazkodóképes organizmusok élhetnek túl egy olyan világban, ami folytonosan változik. Leegyszerűsítve ezt a mindennapok szóhasználatára, ez azt jelenti, hogy nincs olyan egyféle viselkedésminta, ami egyfolytában "korrektnek," vagy "normálisnak" lenne tekinthető. Ez az alapoka, amiért a vallás kudarcot vall, amikor valódi emberi szükségletekre akar megoldást biztosítani (ami amúgy sem az eredeti célja), és ezen a kudarcon osztozik a pszichológiával – mindketten egy rögzült viselkedési mintát akarnak beleerőltetni egy folyamatosan változásban lévő világra.

A jelenlegi légkört, ami sok pszichológus és pszichiáter között uralkodik úgy lehetne leírni, mint pánikot. Ez a pánik tisztán megmutatkozik a DSM gyors, látszólag céltudatos rombolásában, ami a terület "bibliája," legitimált diagnosztikai eszközként (mivel, ha minden mentális betegség, akkor semmi sem az). Ez a pánik részben abból a lassú felismerésből ered, hogy számos körülményről korábban úgy vélték, hogy hozzáigazítható a pszichológiai kezeléshez, ki lett véve azon szervi körülmények közül, amik kezelhetőek gyógyszerekkel (vagy, mint a homoszexualitás, azért került ki a kondíciók közül, mert nem megfelelő bármilyen kezelést is alkalmazni rá). Továbbá, számos klinikai terápiáról kiderült, hogy hatástalan és/vagy megkülönböztethetetlen az átlagos tapasztalástól, vagy egyáltalán semmilyen.

A végső elemzésben, a pszichológia jelenlegi állapota a legjobb válasz az eredeti vizsgálódásra, hogy vajon tudományos jellegű-e a pszichológia, mivel ha a pszichológia annyira tudományos alapokon nyugszana, amennyire oly sok ember hiszi, számos történelmi és kortárs állítás cáfolódna meg a saját teoretikai és klinikai kudarcai miatt, és vagy felváltaná valami tudományosan sokkal ridegebb, avagy egyszerűen félre lenne téve már.

De mindez csak feltételezett, mert a pszichológia és a pszichiátria sosem alapult a tudományra, és emiatt mentes a tudományos teóriák kényszereitől. Ez azt jelenti, hogy ezek a területek messze túl fognak menni a legutolsó hihetőségi morzsáikon, éppen úgy, ahogyan a vallás teszi, és ugyanaz az energia-forrás fogja éltetni – a hit. Az a tiszta, régi vágású, buzgó változata a hitnek, ami nincsen bepiszkítva okozattól, vagy bizonyítéktól.

Ideje: Február 17, péntek, 14:36:02

Szerző: Zapverho

*************************

Pszichológus szakértői vélemény, Holló Vilmos - nyomozati szak